Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tanulságos mesék

 A három kecskebéka

 A Nagy Kerek Erdő déli részén, ott, ahol a fák sora már gyérebb volt, feküdt egy csodaszép, rendezett tó. Bár kertésze soha nem volt, mégis szebb volt, mint amit könyvekben láthatunk, mert ezt az erdőt a Természet alkotta.

Nagy megelégedésben éltek itt a lakók, békésen egymás mellett, ha kellett egymást segítve. A virágok teljes pompájukban ragyogtak, színeik kavalkádja szemet gyönyörködtető volt. De a hosszúszárú sás és a tó fölé hajló szomorúfűz zöldje is megállította a szemet. Itt mindenki tette a dolgát.  Boldog körforgásban élvezték az évszakok váltakozását, örömet adva maguknak és ezzel bárkinek, aki látta őket.

Egy szép tavaszi reggelen, amikor a korai fagyok már elvonultak nagy mozgolódás támadt az öreg fűz lehulló ágai alatt, a növekedő sás levelei között. Megkezdődött az ebihalak kikelésének ideje. Óriási mozgolódás támadt, amikor a petékből kikeltek az apróságok. És bár hangjuk még nem volt, tudták a tó népei, hogy hamarosan békabrekegéstől lesz hangos a környék.

Az öreg fűzfa - aki sok évet megélt már - tudta, hogy mi a menetrend. Vidáman figyelte a születés folyamatát, és mint minden évben örömmel töltötte el szívét a békagyerekek érkezése. Ismerte a békanemzettség életvitelét.

Tudta, hogy lesznek, akik azonnal elköltöznek távoli vizekbe, hogy máshol is szaporítsák a békanép jó hírét.  Voltak, akik elutaztak külhoni tanulmányokat folytatni, mert – ezt jobb, ha tőlem tudjátok – a békanép igen büszke, és talán mondhatjuk hiú népség. Egy kis okosítás pedig senkinek nem árt.

Vannak, akik bátorkodnak – és ezzel hamar rajtavesznek. Minden békafia születésétől fogva tudja – ez valami titkos tudás, amit szüleiktől kaptak -, hogy ha két hosszú, piros láb toccsan a tó vízébe, akkor, uzsgyi, szaladni kell!! Ugyanis ezekhez a hosszú lábakhoz hosszú piros csőr is tartozik, ami egy csattanással összezáródik, és jaj annak, aki a csőrök között marad. Aki nem vigyáz és vagánykodik, bizony könnyen a piros csőrök vacsorájává válhat. Az öreg fűz meglepődve tapasztalta évről-évre, hogy bár a szabályt mindenki ismeri, mégis sokan esnek ennek a túlbuzgó bátorságnak a csapdájába, és elvesznek önnön vakmerőségük köszönhetően.

A békákon kívül is sok érdekes dolgot láthatott a parton álló öreg fűz, de valahogy ezek a bókás, zöld ugrálók váltak igazán a kedvenceivé. Talán azért, mert az Ő árnyékában jöttek évről-évre a világra..? De az is lehet, hogy öreg napjait a fiatal kecskebékák hancúrozása vidámította fel?  Tény, hogy „kecskebéka-ügyben” az öreg fűzfa jártasságát nem lehetett megkérdőjelezni.

Ezért ezen a szép tavaszi napon is már nagyon várta az új jövevények érkezesét, a hosszú tél után jól jön már a vidámság. Aztán meg is érkezett a hangos nevetés a tópartra, a békák érdeklődve totyogtak a parton. A vörös-csőrű veszedelem még nem érkezett meg, így a gondtalan játék és nevetés hangjától volt hangos a környék.

Az öreg fűz minden évben, minden békát „személyesen” ismert. Tudta milyen vágyaik vannak, mik az örömeik, mitől félnek. Nem kellett beszélgetni velük ehhez. Örömmel töltötte el, ha csak figyelgette őket. Ez volt a kedvenc szórakozása.

Egy reggel arra lett figyelmes, hogy az egyik békafiú kevélyen a víztükörben nézegette magát. Ugratták is a társai:

-          - Mi vagy te? Nő? – mondták- Mit cicomázkodsz te ott? Talán bálba készülsz?

-         - Nem értitek ti ezt! Buták vagytok ehhez! – válaszolt a hiú béka. – Jobb, ha tudjátok, hogy Én nem vagyok akárki! Jó lenne, ha tisztelettel beszélnétek hozzám! – aztán tovább nézegette magát a víz tükrében.

Összesúgtak a háta mögött. Volt, aki kinevette, és legyintetve ment a dolgára tovább.

Voltak viszont olyanok, akik megijedtek: „Mit mondott? Ki Ő? – tanakodtak - ha Ő Tényleg VALAKI, akkor nagyon ráfázunk, ha kinevetjük.” És már meg is bánták, hogy az előbb szemtelenek voltak.

A harmadik csoport pedig szájtátva, ámulatba esve figyelte: „ Óh! Ő !..meg Húúh! Még senkit nem láttak, akiben ennyi tartás és királyi fenség lett volna!”-  Ők rögtön oda is ugráltak a hiú békához, és egymás szavába vágva kérdezgették:

-          - Ki vagy Te? Kérünk, meséld el nekünk, kit tisztelhetünk benned? Segíthetünk valamit?

Tetszett a hiú békának az érdeklődés, így nem fogta vissza magát:

-          - Én NEM kecskebéka vagyok! ÉN egy elvarázsolt herceg vagyok! Egy gonosz varázsló miatt vagyok ilyen…undorító, nyálas testben! Én VALAKI vagyok és már csak idő kérdése, hogy újra a királyi palotámban éljek!

bekakiralyfi2.jpg

Csodálói ámulva hallgatták. Rögtön felajánlották szolgálatukat, amit a hiú béka el is fogadott. Sőt! Elvárta, hogy kiszolgálják, kényeztessék, amíg ebben a pocsolyában kénytelen élni. Béka-királyi udvartartását jól megfontoltan, okosan építette fel:

Voltak, akik féltek tőle…azért szolgálták.

Voltak, akik imádták…Ők azért szolgálták.

Voltak, akik kinevették, de csak titokban, amikor senki nem látta…mert ugye, ki tudja…ha mégis királyfi.. jobb nem ujjat húzni vele – épp ezért szeretni nem szerették, de ők is szolgálták.

És voltak, akik észre sem vették. De rájuk a békafiú sem vesztegetett időt.

Egy idő után a kevély békát mindenki Béka Úrfinak szólította. Naphosszat pöffeszkedett a Napon. Szolgái lapulevél-tornácos palotát építettek neki, raktárai tele voltak finomabbnál finomabb békacsemegével. Voltak, akik utolsó szárított legyeiket szolgáltatták be neki, csak, hogy az Úrfi meg ne haragudjon rájuk. És bár utálta ezt a pocsolyát az Uraság, így azért elviselhetőbb volt az élet addig, amíg a hőn áhított királykisasszony erre nem jár. Akkor majd megszabadul ettől a földi pokoltól.

Viszont azt senki sem tudta, hogy esténként félelemben élt.  Negatív gondolatai sokszor reggelig nem hagyták nyugodni:

-        -  Mi lesz, ha nem jön a királykisasszony?

-        -  Meddig kell még ezt a csürhét elviselnem?

-        -  Mi lesz, ha elhagynak hódolóim, akik a kényelmem biztosítják?

-        -  Mi lesz, ha így kell leélnem az egész életem?

Az öreg fűz többnyire mosolyogva nézte ezt az udvartartást. Ez a hajlongás az udvari bohócokhoz hasonlított, igazán mulatságos volt. Főleg akkor nevetett nagyokat, amikor Béka Úrfi felhúzta a békahölgyek által varrt piros köntösét. Menni sem tudott benne, olyan hosszú volt, mégis olyan kackiásan feszített benne, hogy az orra majdnem az eget verte.

De volt, amikor szomorúan tekintett erre a cirkuszra az öreg fűz, mert ő azt is látta, hogy volt család, aki éhezett az Úrfinak adott ajándékok miatt. De mivel látta, hogy ezt hibás gondolataik miatti félelmük szerint tették, úgy gondolta nincs joga beleszólni a szegény sorsúak döntéseibe. Mindenki abban a sorsban él, amit elhisz, hogy jár neki.

 ---

Volt még egy érdekes lakója a tónak, aki pont a fűzfa lábánál, a sás alján lakott. Nem hagyta el a szülői fészket soha. Nem alapított családot, nem keresett magának új otthont sem.  Nem igazán volt vendégszerető és kedves ez a hölgy. Lapulevelét is alig hagyta el, csupán ha elengedhetetlenül szükséges volt. Ilyenkor viszont lehajtott fejjel, gyorsan közlekedett a levelek mellett, szinte úgy, mintha legszívesebben levegővé változna, hogy senki se lássa. Az öreg fűzfa próbált vele beszélgetni, de a hölgy Őt sem avatta a bizalmába. Csupán esténként, amikor a sírását hallgatta, sejtette az bölcs fa, hogy valami nagyon nagy szomorúság nyomja a békahölgy szívét. Visszavonultsága és szófukarsága miatt gúnynevet aggattak rá a békanépek, így ha szóba került, mindenki Savanyú-kisasszonynak nevezte.

 bekano.png

Egy nap érdekes lakó érkezett a tóhoz. Egy háromlábú varangybéka. A varangybékák köztudottan nem a legszebb állatok a világon, de a negyedik lábának a hiánya még tovább csúnyította szegény asszonyságot. A békanép mégis befogadta, főleg miután meghallgatták a lába elvesztésének történetét. Johanna békaasszonyság (mert így hívták az újonnan érkezettet) egy Piros-csőrrel való találkozás miatt veszítette el jobb hátsó lábát. Ezzel a történettel hamar kivívta a békanépek tiszteletét. 

Ő volt az egyetlen, akivel Savanyú-kisasszony szóba elegyedett. Mivel Savanyú-kisasszony nemigen mozdult ki otthonról, főleg Johanna-asszony látogatta meg őt. Így az öreg fűzfa hallhatta beszélgetéseiket, ami óriási meglepetést okozott neki.  Kiderült, miért ilyen visszahúzódó Savanyú-kisasszony. Az öreg fűz nem akart hinni a fülének.

-         - Utálom magam! – mondta Savanyú-kisasszony- Undorítóan csúnya vagyok! Miért ilyen csúnya békának kellett születnem? Nézd meg, hogy nézek ki…- panaszkodott, közben elfelejtve, ha valaki, hát Johanna –asszonyság tényleg nem Isten szép teremtményei közé tartozik.

-        -  Ne viccelj- biztatta a bölcs asszony. – Nézd milyen kecses vagy, és gyönyörűen virít a neon zöld színed. Mit nem adnék, ha ilyen vékony és légies lennék, mint te.

De a kecskebéka-hölgy vigasztalhatatlan volt. Meggyőződése volt, hogy ő a világ legrondább, legundorítóbb teremtménye. Senki nem szereti őt, így hogy szerethetné Ő saját magát. Képtelen volt elfogadni „békaságát”, ezért minden napja szomorúsággal és sírással telt el. Életét értelmetlennek érezte, és nem volt más vágya, mint lefeküdni, úgy, hogy reggel fel se keljen.

Hiába igyekezett Johanna-asszony, nem tudta megértetni ifjú barátnőjével, hogy szerencsés helyzetben van, azzal, hogy ehhez a csodálatosan szép kecskebéka nemzettséghez tartozik.

Ej-ej! Ingatta a fejét az öreg fűz! Soha nem gondolta volna, hogy ez a szép, fiatal békahölgy ilyen elégedetlen a magával. Amíg meg nem érti, hogy külseje semmiben nem különbözik a többiekétől, addig nem fogja elhinni, hogy szép és szerethető Ő is.

Szomorúan fordult a tó közepe felé, ahonnan viszont vidám béka-brekegést hallott. Jé! Ő Péter! Ez a kedves, bájos fiú mindig felvidította a szívét. Péter a Brekegi nemzettség harmadik fia volt. Neve eredetileg Brekegi Béla volt, de Ő úgy gondolta, hogy túl komoly hozzá ez a név. Ezért mindenkit megkért, hogy Péternek hívják, mert ez a név sokkal jobban illik hozzá. Sokkal mosolygósabb.

Péter egy egyenes, nyílt természetű, vidám fiú volt. Segítőkész volt a hozzá fordulókkal, de ha buliról, vagy vigaszságról volt szó, rá akkor is lehetett rá számítani. Élte a békalét vidám napjait. Úszott, napozott, legyekre vadászott.

petibeka.jpg

 

 

Segítette az öregeket, játszott a gyerekekkel. Őszinte, jószívű természetéért mindenki szerette. Tudták, hogy rá bárki, bármikor számíthat. Amikor dolgát elvégezte vidáman úszkált a tó hűs vízében, minden alkalommal elmondta legjobb barátjának:

-          - Nincs is jobb a világon, mint a békának lenni! Óh, azok a finom legyek! Hűs vizű, tavirózsákkal benőtt hatalmas tó. Itt a kedvenc kövem, ahol kedvemre süttethetem a hasam! Hát kell ennél jobb?

-        -  Miért? – kérdezte tőle a barátja. - Nem szeretnél néha sas lenni? Vagy akár vadkacsa? Sokkal több helyre eljutnál, mint így totyogva.

-        -  Miért akarnék Én messzebb menni? – csodálkozott Péter. – Én békának születtem! A sas és a vadkacsa életnek is biztosan megvan a maga előnye. De minek vágyakozzak olyanra, ami nem lehetek? Béka vagyok, a békaság minden örömével. És én minden örömét élvezni szeretném! Szerintem ez a boldog élet titka.

Barátja gondolkozott még egy darabig, majd legyintve beugrott Péter után a vízbe. Péter hetekkel később megnősült. Gyönyörű, sárgacsíkos kecskebéka lányt vett feleségül a tó túloldaláról. Így már együtt élvezhették a tó nyújtotta örömöket, így boldogsága is megduplázódott.

Teltek múltak a hónapok. Mindhárom kecskebéka élte a maga megszokott életét.

Béka Úrfi várt, csak várt, hogy eljöjjön a királykisasszony személyében a megváltás az életébe. Közben pöffeszkedve gömbölyödött. Vagyona megszámlálhatatlan volt, ő mégsem volt boldog. Jólétének féltésétől pedig mindenkiben ellenséget, vagy támadást vélt felfedezni.

Savanyú-kisasszony már egyre kevesebbet járt ki. 2 héttel ezelőtt egy patakfolyam elsodorta egyetlen barátnőjét. Azóta még depressziósabb, még elégedetlenebb volt. Otthona elkoszolódott, már arra sem fordított figyelmet, hogy az ajtót néha kinyissa egy kis friss levegőért. Bőre egyre jobban megfakult, és ha valaki most ránézett, tényleg egy csúnya, megsavanyodott vénkisasszonyt látott. Meggyőződése volt, hogy sanyarú sorsáért a többiek a felelősek. Átkot is gyanított, amiért a Jóisten ilyen súlyos csapással sújtotta őt, hogy ilyen csúnya kecskebékaként kell élnie az életét.

És Péter? Ő feleségével minden nap vidáman ébredt. Sétáltak, fürödtek, építkeztek. Gyerekeket tanítottak az iskolában, sőt még egy könyvet is írt. A könyv címe „Tóparti öröm” volt. Ahogy közeledett az ősz, feleségével elmentek az öreg fűzfa alá, családot alapítottak. Leetették gyermekeik petéit, oda, ahol egykor Péter született.

Aztán eljött a tél! Szépen lassan kúszott a hideg a tó fölé. Először a színes zöld leveleket váltotta fel a barna kavalkád, majd amikor a köd már minden reggel megjelent a víz felszíne felett, ezek a barna levelek is lehullottak.

Mindhárom barátunk az otthonában figyelte a rosszabbodó időt. Reflexeik lelassultak, kecskebőrük egyre kevesebb védelmet nyújtott a hideg ellen.  De mindhárom kecskebéka másképp fogadta a hideg évszak beköszöntét.

Béka Úrfi még jobban retteget, mint életében valaha! Szolganépe megcsappant, kamrái kifogyóban voltak. Ám félelménél sokkal erősebb volt csalódottsága. Elszaladt a fiatalsága, és a királykisasszony mégsem jött el hozzá. Rusnya, hólyagos öreg békaként kell meghaljon. Mi lesz most? Örökre béka marad? NEM! Csak azt ne! Én a királyságomat akarom!- kiáltotta, miközben az őrület átvette a józan esze helyét.

Savanyú-kisasszony az ágyában feküdt. Annyira legyengült, hogy már kiszállni sem volt képes. Bőre a csontjaira száradt, szemei kidülledtek. Lelke összeszorult, amikor az életére visszagondolt. Fájdalommal töltötte el, hogy soha nem ismerte meg egy békafiú ölelő karjainak melegét. Nem érezhette az anyaság örömét. De legjobban az fájt, hogy egész életét magányosan, barátok nélkül élte végig. Sírt volna, de már könnyekre sem tellett. És bár már beletörődött sorsába, még most sem adta fel, hogy bűnöst keressen keserű életéért. Meggyőződése maradt, hogy ez egy nagyon kegyetlen tréfája volt az életnek, hogy ilyen ronda testtel kellett születnie.

És Péter? Péter feleségével egy meleg takaró alatt összebújva beszélgetett. Örömmel ölelte át szerető kedvesét, akivel rengeteg közös élményt tudtak felidézni. Legnagyobb örömmel mégis a majdan születendő gyermekeikről beszélgettek, hogy

-         - milyenek lesznek majd?

-         - hány fiú és hány lány lesz közöttük?

-          -vajon választja valamelyikük a Péter nevet?

És remélték, hogy ők is ugyanannyira élvezni fogják a kecskebéka életet, mint amennyire ők tették.

Leesett az első hó, és mindhárom kecskebéka meghalt! Ez a törvény. A kecskebékák élete rövid és évszak-függő. Az öreg fűz, csupasz ágaival integetve merült el az emlékeiben. Nagyon tanulságos volt az idei nyár is. Féltőn tekintett lábaihoz, ahol a jövő nemzedéke várta a tavasz első sugarát.

Bölcs mosollyal a szája szélén, csendesen csukta téli álomra a szemét. Egy pillanatra mintha Brekegi-(Béla) Péter nevetését hallotta volna…de tudta, hogy ez csak illúzió, …mint ahogy az egész élet is.

Te melyik kecskebéka szeretnél lenni?

Az, aki többnek gondolja magát, mint aki, és félelemkeltéssel igyekszik tiszteletet szerezni?

Vagy az, aki lehetetlenre vágyik, és nem fogadja el magát annak, ami?

Vagy esetleg Péter szeretnél lenni? Péter, aki boldog, hogy él? Ott, úgy és addig, amíg az rendeltetve lett J.

 

 

Az állólámpa története…

 

Hol volt, hol nem volt, volt egy gyönyörűen megmunkált, íves, kecses állólámpa, aki nagyon büszke volt magára.

Nem emlékezett már azokra az időkre, amikor pusztán a létezés öröme adott számára boldogságot, ahogy teltek és múltak az évek egyre dölyfösebb, egyre kirivóbb lett a viselkedése. Akárkivel találkozott csupán önmagára tudott figyelni, hogy ő milyen szép, milyen csodásan világít, és lépten nyomon mindenkit leszólt annak valamilyen vélt hiányosságáért.

-          látod, te szekrény..? Milyen ügyetlen vagy? Mire vagy te jó, hisz csak állsz itt, és semmi hasznod nincs..

-          és te kanapé? Hagyod, hogy rád feküdjenek, rád tegyék a lábukat. Nincs benned tartás és büszkeség?

-          de a végén már a Nappal is kikezdett… Ki az a Nap? Éjjel bezzeg nem dolgozik! Én akkor és ott dolgozom, ahol és amikor akarok..

Meggyőződése volt, hogy a munkáját csupán Ő egyedül láthatja el jól, helyesen és tisztán.  Az utóbbi időben már barátai sem voltak, ami nem igazán zavarta Őt, mert annyira elégedett volt Önmagával, hogy nem is volt szüksége másra…   Szerette Ő magát más helyett is!!

Egy napon hosszú útról, egy távoli országból egy öreg, ütött-kopott olajlámpás érkezett a padlásra. Jelenlétével nagy érdeklődést keltett, mindenki kíváncsian nézegette az újonnan érkezetett. Sokan kérlelték, hogy meséljen a távoli országokról, mit látott, merre járt…hisz látszott milyen nagyon öreg, biztosan sokat tapasztalt már. Az öreg lámpás nagyon hamar mindenkivel jóban lett a padláson, hisz derék, bölcs tanácsaival, odaadó figyelő szeretetével könnyen megnyerte a kedves lakók szívét. Csupán az állólámpa nem volt hajlandó szóba állni vele, lekezelőn, emelt orral fordult tüntetőleg a fal felé.

Egy este csúnya vihar tombolt odakint, a padláson nagy riadalmat keltve. Az öreg lámpás szelíden, békésen világított, halvány fényével adva reményt a sötétségben! Az állólámpa NEM VOLT HAJLANDÓ  „ezekért” dolgozni…különben is mit félnek, gyáva népség.

Suttogták már többször, hogy az öreg lámpás varázserővel is bír.. de mint annyi szóbeszéd, amíg bizonyosságot nem talál, csak mendemonda marad.  Hogy saját késztetésből, vagy csak, hogy bizonyítsa felsőbbrendűségét az állólámpa foghegyről odavetette az öreg lámpásnak:

 -          Csak ennyire vagy képes, vén öreg szemétre való kiégett vasdarab? Hol ér fel a te fényed az én tökéletes tündöklésemhez?

Az öreg lámpás bölcsen, fél mosollyal az ajkán hallgatott.

-          Nem csak öreg, de süket is vagy – bosszankodott az állólámpa -, vagy félsz, hogy legyőzlek, mert én jobb vagyok.

Az öreg lámpás még mindig csendesen, elmélyülten figyelt. A padlás lakói viszont már tudták, ha az állólámpa valamit kitervel, addig úgysem nyugszik, amíg véghez nem viszi amit akar. Sajnálták az öreg lámpást, mert tudták, hogy ennek a kötözködésnek nem lehet jó vége…még senkinek nem sikerült az állólámpát bármiről is meggyőznie.

Az állólámpa belül már forrt a dühtől. „Mit képzel ez magáról? Miért nem válaszol (elfelejtve, hogy Ő hónapok óta egy szót sem kezdeményezett az új lakóhoz). Hogy mer megsérteni ENGEM! Ki „ő”, hogy nem hajol meg az ÉN nagyszerűségem és tökéletességem előtt? A lábam nyomába sem ér…vén bádogdoboz.”

Aztán fennhangon:

-          Öreg! Eljött az elszámolás ideje! Majd megmutatom én neked! Tegyél próbára és meglátod nincs nálam Hatalmasabb, Szebb és Erősebb a világon!

Az öreg lámpás csendesen elmosolyodott, majd halk szaván ennyit kérdezett:

-          Biztosan ezt szeretnéd?

-          Igen! Természetesen! – szólt fennhangon az állólámpa, állát és orrát még magasabbra emelve, hogy ezzel is növelje tekintélyét az „apró” lámpással szemben.

-          Rendben, legyen! Akkor kezdjük. A feladatod az lesz, hogy megmutasd a fényedet 3 különböző körülmény között. Felkészültél?

-          Természetesen – felelte büszkén az állólámpa, és nevetett magában, hogy végre megmutathatja ki az Úr a háznál. Végre itt a lehetőség, hogy bebizonyítsa ezeknek a senkiknek, hogy nem véletlenül Ő a legtökéletesebb itt mindközül.

Ahogy kimondta a beleegyezését, honnan honnan-nem hatalmas köd ereszkedett a padlásra. A tányérok és párnák az orrukig nem láttak, volt is visongás a hölgyek körében, de pár pillanat múlva ismét csak a feszítő kíváncsiság rezgéseit lehetett érezni.

-          Hadd lássuk, mit tudsz!- szólt az öreg lámpás csendesen.

Az állólámpa kevélyen, büszkén kezdte a fényét ontani, hisz ez neki gyerekjáték. Fénye hamar megvilágította a padlást. Minél több figyelő tekintetett vett észre maga körül, annál fényesebben ragyogott, fürödve Önön tökéletességének fényében .

-          Ennyi az egész? – kérdezte nagyképűen.

-          Figyelj. – szólt az öreg lámpás- Itt a következő feladat – és ezzel egy „csettintésre” sűrű, tomboló homokvihar kerekedett a padláson. Érdekes homokvihar volt, mert bár a homok  „mozgásban” volt és sűrű felhőt húzott a falak közé, nem volt a kellemetlen hangja és nem bántott senkit. Nem keveredett a függönyök rojtja közé, nem karcolta a bútorok fényét…tombolt, de senkinek nem lett a szeme tele tőle.

Az   Az állólámpa ismét világítani kezdett…majd kicsit meglepődött. Ez sokkal nehezebb feladat, mint ahogy várta. Túl sűrű és túl sok volt a homok. De minden erejét és haragját beleadva ismét sikeresen teljesítette a feladatot és sikerült megvilágítania a padlást. Erőlködve, izzadva tartotta a fényét, érezte, ha sokáig kell még világítania, akkor nem fogja bírni. Volt egy fényerősség-kapcsoló az oldalán, amit már percek óta maximumon tartott, de mivel félt, hogy elveszíti a fogadást, ezért bármennyire is fájt ez a kemény munka, kitartott. „NEM győzhetnek le! ÉN vagyok a legjobb! Ez csak ERŐ kérdése!” – biztatta magát.

Aztán ahogy jött, olyan gyorsan tűnt is el a tomboló vihar. Az állólámpa pihegve, de boldogan rakta magát „takarékra”. Megcsinálta!

Itt-ott mintha csodálkozó, és egyben elismerő tekinteteket is látna. „Lehet, hogy végre elismerik a nagyságomat!” –reménykedett. De a következő gondolata ismét az arrogáns, mindenkit lekezelő stílusban hangzott: „Ha ezt megcsinálom, mindenki a szolgám lesz! ÉN leszek a világ ura!” – Nevetve várta az utolsó feladatot, és már a királlyá avatási ceremóniáján gondolkozott, amikor megszólalt az öreg lámpás:

-          Jó! Ügyes vagy. – a félmosoly nem maradt el. - Akkor jöjjön az utolsó próba.

-          Hadd jöjjön! Én készen állok – húzta ki magát az állólámpa, mert biztos volt benne, hogy a homokviharnál úgysem tud az öreg jobbat kitalálni.

-          Rendben.  – szólt az öreg lámpás, és miközben ezt kiejtette mélységesen mély sötétség borult a padlásra.

A „lámpa szakmában” nem nagy újdonság a sötétség!  Ez a biznisz része! Az állólámpa is látott már ilyeneket kölyökkora óta. Ezeket a helyzeteket szerette a legjobban, mert ilyenkor FONTOSnak érezhette magát. Ha nem sütött a hold, ha fekete fellegek borították az eget, ha bezárták az ablakokat, akkor eljött az Ő ideje. Ilyenkor hatalmasnak érezhette mindig magát, mert látta, hogy az emberek megoldásként  hozzá fordultak segítségért. „Mi lenne velük nélkülem! Csak emberek.” – szokta gondolni és büszkén szórta  a fényét, mint isteni kegyelmet.

 De ez most más….”Álljunk csak meg!” – gondolta. „Mi történik itt! Sötétség…?... rendben. Sötétség! Volt már ilyen.  De mi ez az iszonytató hideg? Mi ez a félelem, amit érzek? Miért érzem úgy, hogy legszívesebben nagyon, de nagyon messze futnék innen??” . De aztán gyorsan előjött az Egója is: „Bolond vagyok én? Nincs mitől félni! Én vagyok a lámpa!!! Én vagyok az Isten! Majd megoldom!”- és bár az atomjai mélyén a félelem kioldhatatlanul dobolt, nekiállt megvilágítani a szobát. Felerősítette az izzóját...de az egy pillanat múlva ismét kialudt. „Mi ez?” – csodálkozott. Kakaót adott és ismét világítani kezdett! Azt hitte szétmennek az áramkörei, de még akkora fényt sem tudott csiholni, hogy a saját törzsét észrevegye.

 Halk morajlás hallatszott a sötétben. A padlás lakói sem értették, hogy mi történik. Az állólámpa nagyobb sebességre kapcsolt. Felnyomta a maximumra a fényerőszabályozó-gombját és ismét világítani kezdett. De alig járt nagyobb sikerrel, ráadásul fél percen belül zihálva, hullafáradtan engedte vissza a fényét. „Mi ez? „ –kérdezte újra. „Majd belehaltam az erőfeszítésbe, és semmit nem értem el. Rajtam fog nevetni az egész padlás! Ezt nem hagyhatom!” És próbálkozott újra, újra és újra…sikertelenül.

 Ekkor előtört belőle a düh, és mérgesen belekiáltott a sötétségbe (ahol az öreg lámpást sejtette):

-          Haha! Jó vicc! Ez valami trükk! Biztos vagyok benne, hogy valami átverés van a dologban! Nekem ez nem okoz gondot, csupán rá kell jönnöm, hogy hogy csinálod. – de hangjában már nem volt érezhető a korábbi magabiztosság.

-          Megnyugtatlak.  Nem trükk. – mondta csendesen az öreg lámpás.

-          De honnan van az a mély sötétség? Én még ilyent nem tapasztaltam. Ha tudnám, hogy keletkezett, akkor meg is tudom oldani – affektált az állólámpa, igyekezvén továbbra is megőrizni felsőbbrendűségét, bár a félelem már a vezetékeiben is erősen érezhető volt.

-          Ez a sötétség – mondta még halkabban és szomorúan az öreg lámpás – az emberi tudatlanság és félelem sötétsége.

Kisebb moraj keletkezett a sötétben. Az állólámpa némileg megnyugodott:  „AH! Csak erről van szó? Ez semmi! Azt hittem valami fizikai csoda, amivel még nem találkoztam. Ezzel nem lesz gond”- gondolta és újra világítani kezdett…illetve próbált volna…de nem ment. Csupán halvány pislogásnak tűnt az erőlködése, ami minden próbálkozással egyre halványabb, és halványabb lett.

„Itt a vég!” -gondolta az állólámpa és teljesen elfogta a pánik. „Ez lehetetlen! Ilyen nincs”- kapkodta a fejét, miközben a bizonyítási vágyát egyre jobban átvette a félelem, hogy örökké ebben a sötétségben kell élnie. Volt valami ebben a sűrű, fekete fátyolban, ami nagyon megijesztette. De Egója még nem adta fel.

 

-          Nagy a szád öreg! Ha nekem nem megy, akkor ezzel te sem tudsz megbirkózni! – próbálta már percekkel korábban teljesen elveszített önbizalmát menteni, és remélte, hogy jól tud kijönni ebből a bajból….mert hát ugye a tekintély.. „ Mi ez? Miért félek ÉN?..”- marcangolta magát.

-          Figyelj! – kérte az öreg lámpás, és csendben, fényét lágyan felerősítve lassan megvilágította a szobát. Majd fényét ismét csökkentve sötétségbe borult a padlás

„Ez lehetetlen” – kapta el a pánik az állólámpát! „Ez ki van zárva! Ki ő? Egy vénségesen vén, ütött kopott lámpa! Nem érhet fel az én tökéletességemhez!” – és erőlködve próbált fényt teremteni, de már odáig sem jutott, hogy az izzóját munkára fogja. „ Ki van zárva, hogy neki megy, nekem pedig nem! Ki Ő? Egy senki!! Én vagyok valaki, de Ő egy senki!!” – őrjöngött…de közben  gondolatai hátsó zugában megjelent egy apró, kicsi szikra…egy érzés, ami talán ott sincs. Egy pillanatra megállt a gondolataiban, majd megdorgálva magát, hogy butaságokat képzel mérgelődött tovább.

-          Csalsz! Nem tudom, még hogyan, de csalsz! – kiabálta fennhangon, miközben az öreg lámpás ismét szelíden, de határozottan megvilágította a szobát.

A fény ereje és szépsége belefojtotta az állólámpába a szavakat. Ámulva figyelt, hogy milyen csoda történik körülötte. Ilyen mélyen izzó, vakítóan szépséges tiszta fényt még soha nem látott. A félelem, amit a sötétségben érzett szertefoszlott. A haragja porrá hullott. Nem vágyott már semmi másra, mint újra ebben a fényben lenni. De az öreg lámpás, ahogy korábban is, visszavonta fényét, hogy a szobát ismét elárassza a végtelen sötétség.

„Ne” – ordított a szomorúság az állólámpa lelkében! „Ne vidd el” –sikított volna szíve szerint, de elméje nem hagyta, hogy elismerje, bizony veszített.

A sötétség és a kétségbeesés még nehezebben telepedett a padlásra, mint valaha. Az állólámpa már nem is próbálkozott azzal, hogy megvilágítsa a szobát. Csupán csöndesen, röpködő gondolatait figyelve némán igyekezett megfejteni, hogy mi is történt itt valójában.

„Mi volt ez?” – gondolta. „Honnan ez a mérhetetlen erő?  Mit csinálok én rosszul? – kereste magában a hibát. Lehetetlen, hogy neki sikerül, nekem pedig nem”. De mielőtt sértettsége átvehette volna ismét az irányítást eszébe jutott a FÉNY. Ha csak rágondolt melegség töltötte el a szívét. „Jó volt ebben a melegségben” – gondolta, és ahogy ebbe az érzésbe helyezkedett felvillant egy pillanatra a saját fénye!

„Mi történt?”- kapta fel a fejét.  „Akkor ez nekem is sikerült?”- gondolta ismét elszántan. És megpróbálta erővel felgyújtani a saját fényét! De semmi nem történt! „Mit csinálok rosszul? Lehetetlen, hogy nekem ne sikerüljön…” – de abban a pillanatban jött egy ismeretlen és szokatlan gondolat:

„Nem baj, ha nem sikerül! Így is tökéletes minden!” – és legnagyobb ámulatára ez az érzés örömmel töltötte el. „Nem kell többet bizonyítanom! Nem én leszek a legmenőbb, de nem baj. Az a FÉNY – gondolta – az a FÉNY….   újra és újra belopózott a gondolataiba kitörölhetetlenül. 

Mindeközben a padlás lakói azt látták, hogy az állólámpa hol felvillan, hol elalszik, amit Ő maga észre sem vett, mert gondolatai és érzései annyira lefoglalták, hogy a környezetével teljesen elveszítette a kommunikációt.

Az öreg lámpás csöndesen,  félmosollyal az arcán figyelt. Tudta, hogy most fantasztikus dolog történik. Tudta, hogy a születés folyamatát nem szabad megzavarni…

Az állólámpa órákon át figyelt magában befelé. Azt hitte csupán percekig gondolkozott, de mit számít az idő, ha lelkünk olyan helyen van, ahol jól érzi magát. Végiggondolta eddigi életét, számba vette a napjait, de nem talált egy napot sem, ahol akkora örömöt érzett volna, mint az öreg lámpás fénye mellett.

Kissé szégyenkezve emelte fel a fejét, hogy büszkeségét és felsőbbrendűségét elhagyva KÉRJEN:

-          Kérlek öreg lámpás! Ha nem is élhetek már tovább - hisz a fényem kialudt, és nem lesz rám szükség tovább – megtennéd nekem, hogy még egyszer megmutatod ezt a csodálatos FÉNYT nekem…, hogy úgy haljak meg, hogy emlékezhetek rá, …. hogy még egyszer érezhetem!

-          Nem kell megmutatnom neked, kedves állólámpa. – mosolygott az öreg lámpás -  Ez a fény ott van tebenned is. Figyelj a szívedre és használd! – biztatta fiatal barátját.

Az állólámpa hitte is meg nem is, hogy képes lesz a „mutatványra”, de miután kétszer már érezhette ennek a fénynek a melegét, annál jobban vágyott rá, hogy lemondjon erről az örömről. Koncentrált és bár kicsit halványan és bizonytalanul, de felviláglott az izzója, és körülbelül 2 méteres sugárban megvilágította a padlást!

A padláslakók biztatására és az örömtől vezérelve ismét megpróbálta. Most már 4 méteres fénykört bocsátott ki magából… de ekkor átfutott egy gondolat a fején: „Na mégis csak én vagyok a menő!” – és a fény abban a pillanatban fél méteresre zsugorodott.

’Húha! Ennek a fele sem tréfa! „ – rettent meg az állólámpa. Ilyen butaság miatt elveszíthetem ezt a csodálatos érzést,  amit ez a fény (a  saját fényem.. J ) adhat nekem!! SOHA! SOHA nem akarok lemondani erről! Semmilyen elismerés, karrier nem adhatja meg azt a ….szeretetet?..... SZERETETET, amit … és hangosan elkezdett nevetni. Nevetett és nevetett, miközben a könnyek sorban potyogtak a szeméből, mert rájött, hogy az egész élete tévedések, hamis Énképek és csapdák sorozata volt.

 Örömkönnyekkel a szemében fordult az öreg lámpáshoz, aki a megszokott félmosollyal a szája szélén csendben ült a sarokban.

-          Menj! – mondta az öreg lámpás- Gyújts fényt az szívekben! Segíts az embereknek, hogy kijöjjenek a félelmeik, a tudatlanságuk és hitetlenségük sötétjéből. Tanítsd meg minél több fényhozónak a titkot…hogy nincs más csak a SZERETET!

 csodalampa.jpg

 

 

 

 

 /saját szerzemény. - minden jog fenttartva/